Amikor elöntenek minket az érzelmek, könnyen érezhetjük azt, hogy nem vagyunk normálisak. Az, hogy folyton csak a szerelmünkre gondolunk, hogy minden percünket csak vele töltenénk, vagy amikor szakítás után a kétségbeesett fájdalom, harag és depresszió felváltva tör ránk, elég okot ad arra, hogy felmerüljön bennünk: biztosan nem vagyok normális! Pedig tök normálisak vagyunk, csak az agyunk hullámvasutat játszik velünk.
Normális, hogy nem vagyok normális!
Akit elönt a szerelem, minden figyelmét szerelmére összpontosítja, és életében szinte minden mást háttérbe szorít. Ortega y Gasset spanyol filozófus ezt nevezte „az abnormális figyelem állapotának egy normális ember életében”. Leereszkedik ránk egy rózsaszín fátyol, amin keresztül kedvesünket a legtökéletesebb lénynek látjuk, a hibáit pedig bájos hiányosságoknak. Tehát a realitásérzékünk elmegy Kukutyinba zabot hegyezni. Furcsa kényszeresség tör ránk: szerelmünkön kívül képtelenek vagyunk másra gondolni, és minden percünket vele töltenénk, ráadásul rettenetes szeparációs szorongás tör ránk, amikor a másik nincs velünk.
Valóban abnormálisan viselkedünk, ám még sincs velünk gond. Csak szerelmesek vagyunk. A szerelem tüzét elménkben a dopamin és norepinefrin megnövekedett szintje és a szerotonin csökkenése okozza. Ezek a vegyületek alkotják a rögeszmés, szenvedélyes szerelem alapjait. Az okos tudósok szerint a szerelem az agy elsődleges motivációs rendszere, azaz alapvető emberi párkeresési ösztön. És mivel ez egy erős késztetés, roppant állhatatos, nagyon nehéz elfojtani, kontrollálni. A érzelmek megállíthatatlanul jönnek-mennek, mi pedig csaknem teljesen ki vagyunk nekik szolgáltatva.
A szerelemnek múlnia kell
Bármennyire is édes, bosszantó és őrjítő a szerelem, a tapasztalataink és a kutatások is azt mutatják, hogy a szerelem érzése törvényszerűen csökken az idő múlásával. Egy neurológus csoport arra a következtetésre jutott, hogy a szerelem általában 12-18 hónapig tart, és a szerelem tartóssága egyénileg igen nagy szórást mutat. A szerelem tüze általában lanyhul, ha a partnerek a mindennapi közös élet örömeit megosztják egymással, és a szerelemi szenvedélyt jó esetben a kötődés kezdi felváltani. A szerelmi szenvedély múlását sokan meglepődve és szorongva veszik tudomásul, és azt gondolják, nem az Igazit találták meg, mert csökken a szenvedélyük. A szenvedély azonban törvényszerűen csökken, és egyáltalán nem annak a jele, hogy nem az Igazival vagy együtt! A szerelem azért jött létre evolúciósan, hogy segítsen nekünk megszerezni egy kiválasztott személyt, akivel meg lehet kezdeni az utódnemzést. A szerelmi szenvedélyt felváltó kötődés pedig segít felnevelni az utódokat.
Hányféleképpen eshetünk szerelembe?
A szerelem a legváratlanabb módokon és helyeken tud ránk köszönni, és a nemi vágy, a szerelem és a kötődés igen változatos sorrendben is betoppanhat az életünkbe. Lehet, hogy viszonyba kezdünk egy olyan személlyel, aki iránt csak szexuális vonzalmat érzünk, aztán egy napon úgy ébredünk, hogy beleszerettünk, és felébred bennünk a birtoklási vágy. Vagyis a nemi vágy megelőzte a szerelmet, ami aztán átment kötődésbe.
Vannak olyan párok is, akiknél a viszony kötődéssel kezdődik, létrejön egy szoros barátság, ami aztán a szerelmi szenvedélynek adja át a helyét, ami kézen fogva hozza magával a nemi vágyat. És persze időnként előfordulhat az is, hogy ez a három késztetés (szerelem, nemi vágy, kötődés) nem ugyanarra a személyre irányul. Például szoros kötődést érezhetünk a házastársunk iránt, miközben szerelemre lobbanunk és nemi vágyat érzünk egy kollégánk iránt. A szerelem időnként egy őrült szimfónia, amit az agyunkban lévő anyagok komponálnak.
Szerelmes gyűlölet – a visszautasított szerelmesek
Ahogy a szerelem rózsaszín köde esetében felmerülhet bennünk, hogy nem vagyunk normálisak, úgy a szakítás, visszautasítás esetén ránk törő érzésekkel kapcsolatban is felmerülhet bennünk, hogy abnormális módon viselkedünk, amikor féltékenykedünk, őrjítő düh vagy éppen depresszióba hajló szomorúság vesz rajtunk erőt. Pedig ez is teljesen normális és általános emberi viselkedés, nem csak te vagy ezzel így. A neurológusok két általános szakaszra osztják a szerelemi elutasítás utáni időszakot: a tiltakozás és a kétségbeesés időszakára.
Az első szakaszban a visszautasított szerelemesek elképesztő erőfeszítéseket tesznek, hogy a párjukat visszaszerezzék: éjjel-nappal telefonálnak, leveleket írogatnak, könyörögnek, váratlan módon betoppannak az exük munkahelyére, lakásába. Ez a fajta viselkedés evolúciósan hasznos, mert néha előfordul, hogy a bűntudattól gyötört elhagyó fél helyreállítja a kapcsolatot.
Az elhagyatottság a legtöbb emberből dühöt és agressziót is kivált, és a visszautasított személy a szívfájdalom és a mélységes harag érzése között ingázik. Tulajdonképpen ez sem abnormális: a szerelem és az elhagyatottság dühe szorosan egymáshoz van rendelve az agyban, és sok közös vonás is van bennük. Mindkettőt testi és szellemi izgatottság jellemzi, és hatalmas energiákat szabadítanak fel, továbbá arra késztetnek, hogy minden figyelmünket egy bizonyos személynek szenteljünk. Az elhagyatottság dühe szintén jól magyarázható az evolúciós szempontból. Ez a fajta düh energiát ad ahhoz, hogy az elhagyott partner a gyerekek javáért harcoljon. Sajnos nagyon sok válóper esetén láthatjuk, hogy amúgy normális férfiak és nők válnak gonosz vadállattá, hogy az anyagi forrásokat megszerezzék.
Ugyanakkor abból a szempontból is érthető az elhagyott ember dühe, hogy értékes időt és energiát pocsékolt el egy olyan emberre, aki aztán nem tartott rá igény. Újból kell kezdenie a társkeresést, az önbecsülése csorbát szenvedett. A természet tehát egy zseniális tisztító mechanizmussal ajándékozott meg minket: a harag segít eltávolodni a szeretett személytől annyira, hogy képesek legyünk új életet kezdeni.
Normális, ha elborít minket a fájdalom
Az elutasítást követő második szakaszban a tiltakozás átadja a helyét a rezignáltságnak és a kétségbeesésnek. Sajnos a szerelmüket siratók gyakran kapják a barátaiktól azt a tanácsot, hogy „lépj tovább!”, „nem érdemli meg, hogy sírjál miatta”. Ez komplett hülyeség. Teljesen normális, hogy a szerelmét elvesztő ember szomorú, napokig sír, mereven bámul a semmibe. Nem eszik, nem dolgozik és néha depresszióba süllyed. Az elutasított szerelmesek 40%-a klinikailag mérhető depressziót él meg! A szomorú, elhagyott szerelmesek kiváltják a rokonok, barátok gondoskodását, odafigyelését. A fájdalom hozzásegíti őket ahhoz, hogy végiggondolják, miért vallott kudarcot a párkapcsolatuk, felülvizsgálják a saját viselkedésüket, hogy a következő kapcsolatban már ne kövessék el ugyanezeket a hibákat. Amikor tehát hallgatunk az ismerőseink „jó tanácsaira”, és igyekszünk megspórolni a szenvedést, próbálunk gyorsan továbblépni, éppen ettől a nagyon fontos tanulási szakasztól fosztjuk meg magunkat.
Ha fáj a szerelem, nézd meg, hogyan segíthetek neked!
Kövess a facebookon is, és biztosan nem maradsz le egyetlen érdekes bejegyzésről sem!
