Bár sokat enyhült már az egyedülállók megítélése, ezért még mindig tartja magát az az elgondolás, hogy a szingli a hibás abban, ha egyedül marad. Nem elég szép, kedves, vonzó, biztosan azért nem kell a másik nemnek. Az egyedülálló pironkodva, szégyenkezve, bűntudatosan vallja be a a magánéletében turkálóknak, hogy ő bizony egyedül él. Pedig a szingli nem bűnös!
Emlékszem, mennyire végtelenül kellemetlen volt, amikor egyedül éltem, és újdonsült ismerőseim a családi státuszom felől faggattak. Ők a családosok pöffeszkedő magabiztosságával kezdtek el kutakodni a lelkem legmélyebb bugyraiban, és azt vizsgálgatták, hogy mi is lehet a baj velem, hogy harminc fölött még nem találtam társat. Én pedig csak álltam, és szégyelltem magam, mert úgy éreztem, most aztán kiderül, hogy a társadalom párosodásra alkalmatlan, bűnös tagja vagyok, aki megérett a Taigetoszra.
Aztán persze férjhez mentem én is, de amíg ide eljutottam, nagyon sok mindent meg kellett tanulnom magamról, a párkapcsolatokról, és be kellett gyógyítanom a korábbi években szerzett sebeimet. A korábbi szégyenletes élmény azonban nagyon emlékezetes maradt, és ezt a szégyent látom azóta a társkereső klienseim szemében is. Ha nem is mindig mondják ki, a következő kérdés dolgozik bennük: Mi a baj velem? Mit rontok el?
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján bátran merem mondani: a szingli nem bűnös, nem hibás, csak megsérült valahol útközben, ezért nem tud megfelelő társat találni. A megoldás szingliként tehát nem az, hogy szégyenkezik, pironkodik, magát vádolja. Érdemesebb inkább az okokat megkeresni, és begyógyítani a sebeket.
Otthonról hozott üzenetek
A legtöbb társkereső igen negatívan vélekedik saját magáról. „Nem vagyok elég vonzó.” „Csúnya, kövér és butácska vagyok.” „A jó pasik/nők nem engem választanak.” Az önbecsülésük, önértékelésük a béka feneke alatt van. A sérüléseiket rendszerint gyerekkoruk óta cipelik. Ők azok, akik kimondva, kimondatlanul otthon azt hallották magukról, hogy a „Nővéred szebb és okosabb”, „Miért nem fiúnak születtél?” „Rettenetesen rossz gyerek voltál”. Csoda, ha pocsék az önbecsülésük? Nem lehet addig társat találni, amíg szentül meg vagyok győződve róla, hogy úgysem kellek senkinek. Vagy ha talál is valakit, akkor alulválaszt, és folyamatosan mardossa az elégedetlenség, mert titokban ennél azért jobb partira vágyott.
Azt gondolom, hogy aki egyedülállóként a fenti gondolatokkal küzd, sürgősen tegyen valamit azért, hogy elindulhasson egy pozitívabb önbecsülés felé. A leggyorsabb megoldás, egy segítő, akivel át tudja beszélni a kétségeit, és aki az elfogadásával hozzásegítheti őt ahhoz, hogy képes legyen saját magát is elfogadni.
Ismétlési kényszer
Gyakran előfordul az is, hogy újra meg újra ugyanolyan társat választunk. Rendre egy olyan kapcsolatban találjuk magunkat, ahol folyton kritizál, lebecsül a párunk. Esetleg megbízhatatlan, elköteleződésre képtelen társat választunk, gyakran találjuk magunkat szeretői szerepben. Vannak társkeresők, akik örökké reménytelenül szerelmesek. Aki folyton ilyen ismétlődő helyzetekben találja magát, hajlamos azt gondolni, hogy a sors üldözi, és arra van kárhoztatva, hogy a szerelem számára az örökös szenvedés forrása legyen. Pedig erről szó sincs. A jelenségre van racionális magyarázat: ismétlési kényszer.
Hajlamosak vagyunk olyan emberekbe beleszeretni, aki előállítja nekünk az eredeti családunkból ismerős érzésvilágot. Ha most erre azt mondod, hogy „Atyaég! Dehogy! Pont azért menekültem el otthonról, mert anyám folyton utasítgatott és kritizált!”, akkor gondold végig, hogyan érzel a jelenlegi pároddal kapcsolatban! Nem ismerős valahonnan az örökös pattogtatás és megalázó vélemény?
Az ismétlési kényszer csak addig működik, amíg fel nem ismerjük, hogy mi az, amit folyton ismétlünk, és miért csináljuk. Akár egyedül is eljuthatunk a felismerésig, bár a leküzdéséhez, a minták felismeréséhez gyakran szakember szükséges.
Korábbi kapcsolatok lezáratlansága
Sajnos nagyon sok sérülést tudunk begyűjteni az első kapcsolatainkban, és az is előfordul, hogy bár már évek óta nem találkoztunk az illetővel, a lelkünkben még mindig nem sikerült lezárni azt a kapcsolatot. A haragunk, fájdalmunk még mindig hozzá köt minket – annak ellenére, hogy az illető már esetleg egy másik kapcsolatban él. Ráadásul az így szerzett bántások óvatossá tesznek minket, gyakran hosszú hónapokra, esetleg évekre bezárulunk az új kapcsolatok elől. Lehet, hogy tudatosan nagyon is szeretnénk új társat, de a lelkünk mélyén falakat húztunk, és senkit nem engedünk közel. Például úgy, hogy minden potenciális partnert alkalmatlannak találunk. Nagyon komoly bizalomvesztéssel küzdenek azok, akik bántalmazó kapcsolatból jöttek ki. Nekik különösen nehéz ismét megbízni bárkiben is.
Ha tehát azt érezzük, hogy senki nem elég jó nekünk, akkor nem biztos, hogy a másik nem a hibás, vagy hogy nincs egyetlen alkalmas jelölt sem a környékünkön.
Azt gondolom, hogy amikor valaki egyedül él, vagy tartósan nem talál megfelelő társat, semmi esetre sem bűnös vagy alkalmatlan az együttélésre. Inkább arról van szó, hogy elakadt, megsérült valahol útközben. Nem ítéletre, hanem segítségre van szüksége a továbblépéshez. Az viszont az ő felelőssége, hogy továbbra is a sorsot, a szerencsét vagy az ellenkező nemet hibáztatja, vagy felismeri az elakadását, és tesz-e valamit azért, hogy másként legyen.