Felelős vagyok-e a párom boldogságáért?

A minap olvastam egy bogbejegyzést, amelyben a szerző feltette azt a kérdést, hogy vajon felelősek vagyunk-e a párunk boldogságért. „Engem jellemez, ha szakadt az inge, kopott a cipője, vagy esetleg az, ha boldogtalan? Az én hibám, ha nem tudom boldoggá tenni?” A blogbejegyzés azonban azzal végződik, hogy a szerzőnek fogalma sincs a válaszról, és ez a zárómondata: „Kinek a dolga most a boldogság?”

 

felelősség

Megpróbálok válaszolni, mert azt gondolom, hogy nagyon fontos a kérdés, és még fontosabb, hogy jó, az életünket előrevivő választ találjunk.

Ki felel az én boldogságomért?

Ha valaki erre azt válaszolja, hogy a párom, a szüleim, a gyerekeim tesznek engem boldoggá, akkor összemos néhány dolgot. Azt gondolom, hogy a saját boldogságomért kizárólag én felelek. Ezt a felelősséget nem varrhatom senki nyakába, és nem várhatom el senkitől, hogy boldoggá tegyen engem. Az én felelősségem az, hogy ha nem vagyok boldog egy helyzetben, akkor mindent elkövessek, hogy változtassak a helyzeten, ha ez nem sikerül, akkor pedig kilépjek belőle, és megtaláljam azt a helyet, ahol jól érzem magam. Ha ezt nem teszem, csak ajvékolok, panaszkodok fűnek-fának, és azt várom, hogy majd jön valaki, aki megment, akkor nem vállalok felelősséget az életemért, éretlen gyerekként viselkedem.

 

Ki a felnőtt?

Aki vállalja a felelősséget a tetteiért, az életéért és a boldogságáért. Nem várja azt, hogy mások boldogítsák, és ő sem vállal felelősséget másnak a boldogságáért. Nem mászik bele a másik életébe, nem találja ki, hogy mi lenne jó a másik számára, és nem kényszeríti rá a saját akaratát, mondván, „hidd el, ez neked így jó lesz!”. Nem akarja felvidítani a szomorú embert, mert tudja, hogy a szomorúságnak oka van. Félre ne érts! Nem azt akarom mondani ezzel, hogy hagyd ott azt, aki szomorkodik. Ülj le mellé, és hallgasd meg nyitott fülekkel. Okkal bánatos. De ne akard felvidítani, mert azzal nem oldod meg a gondját. Ha pedig a társad kinyúlt pólót és szakadt farmert akar felvenni, hidd el, hogy ez nem rólad árulkodik, hanem róla.

 

Felelős vagyok a párom boldogságáért?

A válaszom ebből következően egyértelműen: nem! Ha a társam is felelősen viselkedő felnőtt, akkor ő is vállalja a felelősséget a saját boldogságért, én pedig az enyémért. Ily módon nem dolgunk az, hogy folyton egymás szükségleteit lessük azért, mert egyébként bűntudatunk van, ha nem így teszünk. Ha bátran bízhatok abban, hogy a párom felnőtt ember, aki tisztában van a saját szükségleteivel, és meri is kérni, ha valamire szüksége van, akkor én nyugodtan törődhetek a saját szükségleteimmel, és bátran kérhetem arra, hogy figyeljen rám, ha éppen erre van szükségem.

Azt gondolom, hogy egy jó párkapcsolatban pontosan tudják a felek, hogy hol végződök én, és hol kezdődik a másik. Nem utasítgatják, legfeljebb kérik egymást. (A kettőt az különbözteti meg, hogy a kérésre lehet nemet mondani, és ezért nem jár megtorlás, duzzogás.)

Ha merek őszintén, nyíltan figyelmet, szeretetet, időt, segítséget kérni, ha bevállalom azt is, hogy visszautasít a párom, akkor nem lesz célozgatás, játszmázás, duzzogás, és képesek leszünk boldogan, kiegyensúlyozottan élni együtt.

Ha szeretnél boldog párkapcsolatot, de úgy érzed, hogy fényévek választanak el tőle, gyere, beszéljünk róla. Hidd el, nem lehetetlen!

7 dolog, amit ne csinálj többet veszekedés közben
Találd meg gyorsan az Igazit a sikeres társkeresők 10 titkával!
Kategória
Hozzászólások

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük