Ha már ez a kérdés felmerül benned, akkor valószínűleg inkább azon gondolkodsz, hogy lehet, hogy mégsem ő az Igazi. Talán az is felmerült benned, hogy szakítani kellene, mert már semmi sem olyan, mint régen.
Mit is gondol az emberek többsége a párkeresésről? Meg kell találnom az Igazit, és akkor majd minden rendben lesz. Boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Mi történik a valóságban? Találkozom Taszilóval, egymásba szeretünk, én a tiéd, te az enyém, úgy érzem, hogy megtaláltam a tökéletes társamat. Talán még össze is házasodunk, gyerekink születnek, és közben elkezd motoszkálni bennem az a gondolat, hogy lehet, hogy mégsem ő az Igazi. Mert sokat veszekedünk, mert más az elképzelésünk a gyereknevelésről, a szülőkkel való kapcsolattartásról, és egyébként is egészen mások vagyunk. Mit is keresek én emellett a pasi mellett? És szakítunk, én pedig állhatok neki ismét keresni az Igazit. És a kör kezdődik elölről.
És boldogan élünk, míg meg nem halunk
Mi is van valójában a folyamat mögött? Amikor szerelembe esünk, akkor feloldódnak az énhatáraink, elárasztanak minket a hormonok, és úgy érezzük, hogy megtaláltuk azt az embert, aki képes minden szükségletünket kielégíteni. A pszichológia regressziónak hívja a jelenséget. Olyanná válunk, mint egy csecsemő, aki az anyjával tökéletes egységben lévőként éli meg önmagát, ráadásul az anyuka minden szükségletét kielégíti. Mi is ezt érezzük a társunkkal kapcsolatban. Ráadásul ránk kerül egy rózsaszín szemüveg, amin keresztül a másik tökéletesnek látszik. Vagyis idealizáljuk a társunkat, nem látunk benne semmi hibát. Ahogy telnek a hetek, hónapok, elkezdjük észrevenni a másik hibáit, magunkban pedig megállapítjuk: Na, most kiderült, milyen is vagy valójában! Pedig a másik eddig se színlelt, csak rajtunk volt a rózsaszín szemüveg.
Az a fránya biológia!
Mi történik a továbbiakban? Levesszük a rózsaszínt, és feltesszük a sötét szemüveget, amelyen keresztül a másik egy utolsó, megbízhatatlan hazug gazembernek látszik. Sorra kiderülnek a hibái, hiányosságai. A valóságban pedig csak annyi történt, hogy a hormonkoktél elfogyott, már nem vagyunk szerelemtől mámoros hangulatban, kezdenek visszaállni az énhatáraink. Már nem érezzük azt, hogy teljes szimbiotikus egységben lennénk a párunkkal. Kiderül, hogy a másik nagyon más mint mi.
Na ezen a ponton kezdünk el gondolkodni azon, hogy ő vajon az Igazi-e. Holott a másik nem változott meg, csak a biológia és a pszichénk szórakozik velünk. A gondolkodásunkat inkább arra kellene fordítani, hogy a rengeteg különbözőségünk ellenére akarjuk-e, hogy a másik az Igazi legyen számunkra. Tudunk-e úgy dönteni, hogy ő az Igazi, aki mellett ki akarunk tartani minden nehézség ellenére. Akkor is, ha nyűgös, akkor is, ha fáradt, ha rendetlen, ha hisztis.
Mert ha az Igazit keresed, akkor sok Igazit fogsz találni, de csak pár hónapra, esetleg egy-két évre. És szerintem az emberek többsége egyetlen „Igazira” vágyik, akivel le lehet élni egy életet. És mint annyi minden más, ez is csak döntés kérdése. A te döntéseden múlik.
További hasznos olvasnivalóért kattints ide!
