Sokan kerülnek ki vérző szívvel egy olyan kapcsolatból, ahol ők szerettek jobban, a társuk azonban csak ímmel-ámmal volt benne a viszonyban. Aztán mire végre összeszedik magukat, ájultan zuhannak egy újabb szívtipró karjaiba, mert képtelenek felismerni a gyakorlott „szabadulóművészt”, aki „gyere ide, takarodj!” kapcsolatokban él.
Egy ismerős hölgy mesélte, hogy megismert egy jóképű férfit, és úgy tűnt, hogy a kapcsolatuk jól halad. Pár hét találkozás után megbeszélték, hogy együtt vacsoráznak, aztán elmennek színházba. Aznap délután a férfi felhívta őt, hogy közbejött valami. Ráér egy gyors vacsorára, de színházba nem megy. Ismerősöm faggatni kezdte, hogy mégis mi történt, mire kiderült, hogy semmi fontos, egy munkatársával volt megbeszélnivalója, ami nem tűnt halaszthatatlannak. A következő hetekben tovább találkozgattak, csodálatos randik voltak, ismerősöm egyre jobban beleszeretett a pasiba. Azonban a fickó egyre ritkábban ért rá, gyakran volt elérhetetlen telefonon, pedig a nő minden nap szerette volna látni őt. Végül szakítottak.
Mi történt? Az ismerősöm így nyugtázta a történteket: „Egy idő után kezdtem magam hülyének érezni, hogy csak én vágyom arra, hogy egyre többet legyünk együtt. A pasi már szinte elhitette velem, hogy a közelségre való vágyam abnormális. Sokáig gyötört a kétség, sokszor úgy éreztem, hogy megőrülök, mert csodálatos volt vele lenni, azt mondta, hogy szeret, velem akar lenni, aztán napokig nem hallottam felőle. Egy idő után viszont már azt gondoltam, hogy a szenvedés nagyobb, mint az öröm, és szakítottam. Jobb a kisebb fájdalom most, mint évekkel később, amikor már nagyon egymásba bonyolódunk.”
Ismerősömet egy igazi szabadulóművésszel hozta össze a balsorsa.
Az ilyen ember betegesen fél az elköteleződéstől, ugyanakkor kielégíthetetlen vágy él benne, hogy valaki folyamatosan megerősítse önmagában, hogy elismerjék a vonzerejét. A két véglet között őrlődik: vágyik is az intimitásra, közelségre, de ugyanakkor fél is tőle. Retteg attól, hogy magára marad, de attól is, hogy bekerítik, és elveszik a szabadságát. A szabadulóművész legjellemzőbb tulajdonsága, hogy kétértelmű üzeneteket küldözgetnek: „Gyere közelebb, menj távolabb!”
Az a megtévesztő bennük, hogy kiválóak az intimitásban: szeretetteljesek, nyíltak, őszinték, figyelmesek, közlik, hogy mi vagyunk az álmaik asszonya/férfija, ám amikor mi kezdjük el emlegetni, hogy élhetnénk együtt, vagy összeházasodhatnánk, akkor megtalálják a módját, hogy kihátráljanak a dologból.
Ráadásul a jelenséget azért is nehéz észrevenni, mert a szerelem első szakaszában látásunk, hallásunk elhomályosul, és hajlamosak vagyunk szelektálni az intő jeleket.
A szabadulóművész gyakran él a kritika eszközével: mihelyt közelebbi viszonyt alakít ki valakivel, és elkezd rettegni az intimitástól, egyszerűen beindítja a kritikai gépezetet, majd kecsesen eltáncol, mert meggyőzi önmagát, hogy mégsem a tökéletes igazit találta meg.
Mit tehetünk, ha egy ilyen elköteleződés-fóbiással hozott össze a balsorsunk?
1. Figyeljünk oda az első jelekre!
A távolságtartásra utaló jelek az első pillanattól megfigyelhetőek. De a legszembetűnőbb érzés, hogy úgy érezzük, menten megőrülünk. Együtt töltünk egy csodálatos napot, aztán vissza se hív napokig. Ha azon vesszük észre magunkat, hogy a barátnőnket nyaggatjuk, hogy „Szerinted ezt most miért csinálta? Felhívjuk-e ismét”, akkor kezdjük el gyanakodni.
2. Faggassuk ki a korábbi kapcsolatairól!
Egy emberről sok mindent elárul, hogy mit mesél a korábbi kapcsolatairól. Például ha rövid ismeretségek sorjáznak egymás után a múltjában, akkor ne várjunk tőle túl sokat. Nem valószínű, hogy mi fogjuk megváltoztatni.
3. Ne hunyjunk szemet!
Ne nézzük el neki, amikor az utolsó pillanatban lemondja a randit, vagy éppen napokra eltűnik, vagy elfelejt visszahívni minket. Tudom, hogy indokok mindig lesznek, de ha sorozatos ismétlődésről van szó, ne áltassuk magunkat!
4. Nem változtat a napi rutinján
A legcsekélyebb mértékig sem hajlandó változtatni a napi elfoglaltságán azért, hogy gyakrabban lehessünk együtt. Mindig mi alkalmazkodunk hozzá, hogy néha találkozni tudjunk.
5. Cselekedj gyorsan!
Ha azonosítottad a problémát, ne várj sokáig! Szedd össze a bátorságodat, és sürgősen szakítsál, mielőtt túlságosan belebonyolódnál a kapcsolatba. A szabadulóművésszel folytatott viszony olyan, mint egy gyulladt fog. Fáj, ha bennhagyjuk, de az is fáj, ha megszabadulunk tőle. Ám ha bennhagyjuk, az sokáig fog fájni, és sokkal több galibát okoz, mintha megszabadulnánk tőle.
6. Nem fogod tudni megváltoztatni
Sajnálom, bármennyire is reménykedsz benne, hogy a te szerelmed majd biztos segít rajta. Nem fog. Hiába próbálod érvekkel meggyőzni, őt a félelmei irányítják, és képes faképnél hagyni egy vita közepén, vagy éppen dührohamot kap, mert te állítólag erőszakos vagy.
7. Ne töprengj azon, hogy miért ilyen!
Nem segít, ha meg is érted, hogy a gyerekkori kötődési problémák miatt olyan, amilyen. Hiába gyártod az elméleteket róla, változtatni úgysem tudsz rajta. Egy hosszú terápia segítene rajta, ha hajlandó lenne beismerni a problémát. De nem hajlandó. Ő azt állítja, hogy szeretne megállapodni, de még nem találta meg az igazit… Engedd el, hadd keresse tovább!
KATTINTS A LINKRE!
Ha már nagyon belebonyolódtál egy ilyen viszonyba, gyere el COACHINGRA , és együtt megkeressük a megoldást!
Ha szeretnél minél gyorsabban és hatékonyabban társat találni, nézd meg a Társtaláló expedíció videóit!
