Kinek a dolga a gyerek nevelése? A szülőké, akik hétköznap alig látják őket, vagy a tanároké, akik hetente két-három órát töltenek velük felső tagozatban, gimnáziumban, amúgy is túlterheltek és szinte minden fegyelmezési eszközt kivettek a kezükből? Ki és hogyan neveli manapság a gyerekeinket?
Nehogy már a nevelés is az én feladatom legyen!
A múltkoriban írtam egy cikket arról a 8 dologról, amit jó lett volna már a gimiben megtanulni. Döbbenetes volt, ahogy milyen sok szülő és diák értett velem egyet, és az is meglepett, hogy mekkora vehemenciával estek nekem a tanárok egy facebook csoportban. A pedagógusok számtalan szempontját megértettem, és tudtam is velük azonosulni, hiszen magam is tanár voltam egy középiskolában húsz évig. Igazából a vehemencia lepett meg, ahogy és amekkora erővel hárították el maguktól a nevelés feladatát. Pedig bármelyik iskola SZMSZ-t (Szervezeti és működési szabályzat) felcsapjuk, ott a tantestületről általában nevelőtestületként beszélnek, felsorolnak nevelési és oktatói feladatokat. A tanárok, amikor maguk között beszélgettek, mégis vadul hárították ezeket a feladatokat, mert úgy érezték, hogy tehetetlenek azokkal a nevelési feladatokkal kapcsolatban, amelyet egy-egy nehezebben kezelhető gyerek jelent. Teljes szívemből együtt érzek velük, mert valóban vannak hajmeresztő helyzetek, ahol az amúgy valóban hullafáradt pedagógusnak lélekjelenléttel, asszertíven és szeretetteljesen kellene megnyilvánulnia. És ebbe belebukik.
Azért azt is tegyük hozzá, hogy a tanárképzés során nem tanítják/nem tanították meg, hogyan érdemes egy fegyelmezetlen, flegma, beszólogatós kamaszt kezelni. Mindenki próbálkozik a saját emlékei és vérmérséklete szerint.
A tanárok legfőbb érve az volt, hogy a nevelés a szülők feladata, az iskolának ehhez semmi köze. A lényeg valahogy így hangzott: „Nehogy már ezt is az én nyakamba varrják! Így is van elég dolgom”. Meglepett azonban az az erős szülő-ellenes indulat, amelyet a tanárok maguk között beszélgetve megengedtek maguknak.
Neveljen az iskola!
A másik oldalon viszont a szülők arra hivatkoznak, hogy nekik erre nincs idejük. Hétköznap reggel nyolctól este hétig dolgoznak, legföljebb hétvégén látják a gyerekeiket. Hogy lehet így nevelni? Azért van az iskola, hogy egyenlő arányú oktatást és nevelést adjon a gyereknek. „Fegyelmezetlen az iskolában a kölyök, és a tanár úgy oldja meg a helyzetet, hogy az ellenőrzőn keresztül nekem üzenget? Ez az ő problémája, oldja meg!” – mondják a szülők. És teljes joggal háborognak, amikor azt tapasztalják, hogy a tanár a gyerek iskolai viselkedésével kapcsolatos felelősséget rájuk próbálja hárítani. Igazuk van akkor is, amikor arra panaszkodnak, hogy mondjuk egy szülői fogadóesten a tanár csak szidni tudja az ő kicsi csemetéjüket. Hogy várnak akkor együttműködést a tanárok, amikor felülről és leereszkedően, esetleg vádaskodva tárgyalnak a szülővel?
És a gyerek?
A gyerek köszöni szépen, látszólag jól van. Remekül ellavírozik az egymásra acsarkodó tanárok és szülők között, és ott játssza ki őket, ahol tudja. És bár a szülők és az iskola is azt állítja, hogy értük vannak, ők valahogy nem ezt élik meg.
A gyereknevelés közös feladat
A gyerekek nevelése közös feladat kellene hogy legyen, ez pedig csak akkor fog menni, ha a szülők és a tanárok elássák a csatabárdot, és befejezik az egymásra mutogatást, és elkezdenek beszélgetni egymással.
Igen, ez idő- és energiaigényes tevékenység. Ha probléma van a gyerekkel, akkor szülőnek, tanárnak rá kell szánnia az idejét arra, hogy üzengetések, ellenőrzőn keresztüli levelezés helyett leüljenek, és beszélgessenek arról, hogy mégis mi a helyzet Pistikével. Mi történt vele? Hogyan tudják egymás munkáját kölcsönösen segíteni azért, hogy Pistikének jobb legyen. Ehhez viszont meg kellene tanulni együttműködően kommunikálni, és befejezni az egymásra mutogatást. A tanároknak le kellene szállni a magas lóról, és vádaskodások helyett megtanulni kérdezni és meghallgatni, a hosszas egyoldalú monológok helyett párbeszédet kialakítani a szülővel. Elfogadni azt, hogy a szülő a gyereke „legjobb szakértője”. Az egyenrangúként kezelt szülő sokkal nyitottabbá, együttműködőbbé válik.
Ehhez azonban a pedagógusoknak alapvető szemléletváltásra és kommunikációs technikákra lenne szükségük. Az évtizedek óta becsontosodott „majd én megmondom a tutit” hozzáállást nem lehet csettintésre levetkőzni.
Mit tehet a szülő?
Érdemes rendszeres kapcsolatot tartani a gyerekünk tanáraival, és nem csak akkor bemenni a suliba, amikor már „hívatnak”. A rendszeresen érdeklődő anyukát, apukát lehet, hogy fárasztónak tartja a tanár, de azért azt is érzi, hogy gondoskodó szülő van a gyerek „túloldalán”.
Másrészt még (egyelőre) iskolaválasztási szabadság van. A szülőnek érdemes olyan iskolát keresnie, amelyről feltételezi, hogy ott olyan elvek és értékek mentén tanítják és nevelik a gyerekét, amelyekkel ő is egyetért. Így elkerülhető az, hogy a szülő és a tanár egymás ellen nevelje a gyereket. Kedves Szülő! Irtó nehéz ám egy tanár dolga, ha azt érzi, hogy a gyereket otthon ellene nevelik, és esetleg minden nap megkérdezik a kölyöktől, hogy „már megint mit csinált az a … tanár?” A pontok helyére ki-ki illessze be a leggyakrabban használt állandósult jelzőt, amellyel a gyereke tanárát illetni szokta. Igen, persze, állj a gyereked mellé, ha baja van a tanárával, és menjetek be együtt, és beszéljétek meg a problémát az adott tanárral! A szülő is kezdeményezheti a konfliktusok megbeszélését! Ha már nagyobb a gyerek, érdemes őt is elvinni egy ilyen megbeszélésre, hiszen jó, ha tudja, hogy mi hangzik el egy róla szóló beszélgetésen, mit várnak el tőle a felnőttek.
A gyerek csak akkor nem vész el ebben az egész rendszerben, ha a szülő és tanár között kialakul egy kölcsönös partneri viszony, ahol vállt vállnak vetve együtt dolgoznak a gyerekért és a gyerekkel.
Azt mondod, hogy csak álmodozom? Lehet. De bízom benne, hogy vannak és még többen lesznek azok a pedagógusok, akik hajlandók feladatuknak tekinteni a gyerekek nevelését is, és ebben partnerként képesek és készek is együttműködni a szülőkkel. És bízom abban is, hogy vannak és lesznek olyan szülők, akik szerint nem biztos, hogy „alapból hülye minden tanár”, és készek a tanár mellé állni egy-egy nehezebb nevelési helyzetben.
Ha elakadtál a tanárokkal vagy szülőkkel folytatott vitában, nézd meg, hogyan segíthetek neked!
