Ha kicsúszik a lábunk alól a talaj, válságba kerül a párkapcsolatunk, vagy éppenséggel képtelenek vagyunk tartós párkapcsolatban létezni, akkor kétségbeesünk, és azt hisszük, soha az életben nem fog megváltozni a helyzet. Pedig akár örülhetnénk is a válságnak, mert ezek a krízisek jelentik életünk legnagyobb ajándékát.
Nem őrültem meg, tényleg így gondolom. A válság ajándék, amely lehetőséget ad arra, hogy összeszedjük minden erőnket, és fájdalmak árán ugyan, de olyan személyiségfejlődésen menjünk keresztül, amely alapjában változtatja meg életünk menetét. Régóta így gondolom – saját tapasztalatból. Erre azonban most ráerősített egy könyv, amelyet a napokban olvastam.
Eva-Maria és Wolfram Zurhorst: Szeresd önmagad, és készülj örömmel a következő válságra című könyve csak még inkább megerősített a fenti elgondolásomban. A szerzőpáros maga is végigküzdött számos válságot a saját a házasságában, és terapeutaként is erre a következtetésre jutottak a klienseikkel végzett munka során.
Válságban lenni
Amikor elakadunk az életünkben, akkor egy idő után eljutunk arra a pontra, hogy ha tovább akarunk lépni, akkor fel kellene adnunk eddigi életünk egy részét. Kinek van kedve ehhez? Ki teszi ezt meg önszántából? Az emberek 99%-a biztosan nem. Amikor eljutunk egy ilyen útelágazáshoz, akkor mindig egzisztenciális félelmekkel, testi tünetekkel és végtelen magánnyal kell megküzdenünk. A lélek sötét éjszakáján még nem látjuk, merre vezet az út. Nincs más választásunk, mint meg kell bíznunk önmagunkban, és egyedül megkeresni a kijáratot az alagútból.
Utazás befelé
Minden nagy külső változás akkor kezdődik meg, amikor elindulunk befelé önmagunkba. Csak akkor tudunk kijutni egy válságos helyzetből, ha előbb begyógyítjuk régi, gyakran a gyerekkorunkból hozott sebeinket. Ennek nagyon egyszerű oka van: amikor már nagyon fáj egy párkapcsolat, az többnyire azért fáj, mert újra és újra megérintődnek a régi sebeink.
Mert megalázottnak, elhagyatottnak, gyengének, tehetetlennek érezzük magunkat, akárcsak gyerekkorunkban. A megoldás tehát nem lehet más, mint begyógyítani a régi a sebeket. Ha ez megtörténik, akkor valóságos csodát élhetünk meg: egyszeriben felismerjük, hogy más emberek viselkedésmódja és stílusa, ami egykor félelemmel töltött el bennünket, vagy tehetetlenségérzetet váltott ki belőlünk, egyszeriben nem zavar és nem sebez meg, nem jelent fenyegetést. Végre képesek leszünk kijelölni a saját határainkat, és érzelmileg gondoskodni tudunk saját magunkról. Többé nem érzünk kényszert arra, hogy olyan emberekkel teremtsünk kapcsolatot, akik rosszul bánnak velünk.
Megtanulni egyedül lenni
Csak az válik alkalmassá egy igazi kapcsolatra, aki képes az egyedüllétre, és igénye is van az önmagával eltöltött időre. Aki megismerte és megértette az egyedüllét lényegét, nem is fog többé annyira félni a magánytól, hogy feladja önmaga határait, és belecsússzon, majd ragaszkodjon olyan kapcsolatokhoz, amelyben bántják. Ezentúl már nem azért lesz szüksége másokra, hogy velük próbálja elűzni a magányát.
Valójában sok minden, amit a szeretet nevében teszünk, csak arra szolgál, hogy kitöltsük a bennünk képződő belső űrt. Belekapaszkodunk a másikba, flörtölünk abban a reményben, hogy rátalálunk valakire, aki megment minket a magánytól. Amit pedig ilyenkor szeretetnek hiszünk, valójában egyáltalán nem az, hanem félelem attól, hogy egyedül maradunk.
Amíg félünk egyedül maradni önmagunkkal, addig olyan társat fogunk magunkhoz vonzani, aki valójában nincs jelen az életünkben, nem áll rendelkezésünkre. Vagyis nincs más választásunk: meg kell barátkoznunk azzal a lénnyel, akivel életünk minden pillanatát együtt töltjük: önmagunkkal.
Megszeretni önmagunkat
Az életünk csak akkor válik teljessé, ha megtanuljuk a belső szükségleteinknek és a képességeinknek megfelelően berendezni. Ha készek vagyunk meghallgatni a legmélyebb vágyainkat, és hajlandóak is vagyunk tenni is érte. Végső soron minden cselekedetünk arra irányul, hogy elismerést váltsunk ki másokból, és elnyerjük a szeretetüket.
A legtöbb emberben öntudatlanul is szól egy belső rádió: nem vagyok elég jó úgy, ahogy vagyok. Ezért aztán mindig jó benyomást akarunk kelteni másokban. Tehát nem befelé figyelünk, nem a saját vágyaink után megyünk, hanem megpróbáljuk kitalálni, milyennek szeretnének látni minket mások, és azzal telik az életünk, hogy ennek a képnek akarunk megfelelni.
Álarcot veszünk fel, miközben odabent egy lélek magányos és szeretetre éhezik. Ha elég bátrak vagyunk meghallgatni az éhező lelkünk vágyait, és teljesítjük is a kéréseit, akkor leszünk csak elég „jóllakottak” ahhoz, hogy a belső feltöltöttségünkből adni tudjunk másoknak is. És ebből lesznek az igazán boldog párkapcsolatok. Mert már nem zsarolni, manipulálva kikuncsorogni akarjuk majd másoktól a szeretetet, hanem képesek leszünk megadni önmagunknak és másoknak. És csak ezután kaphatunk igazi szeretetet másoktól. Ha nem így történik, akkor marad az éhezés és az örökös hiány a párkapcsolatban.
KATTINTS A LINKRE!
Ha szeretnél magabiztosabb lenni, nézd meg az Elbűvölő önbecsülés mesterkurzus videóit!
Ha úgy érzed, egyedül nem boldogulsz a válságban, támogatlak az úton
