Tényleg papucs az a férfi, aki segít a párjának a háztartási munkákban? Mi a fontosabb: hogy felnézhessek a macsó férfira, vagy hogy legyen egy társam, akivel megosztozunk a feladatokon?
„A boldog házasság legfontosabb ismérve nem az, hogy a feleség mennyire néz fel a férjre, hanem az, hogy a férfi mennyire figyel oda az érzéseire, és mennyire hajlandó megosztozni a házimunkában és a gyereknevelésben.” (Stephanie Coontz családkutató)
Ezt az idézetet tettem közzé a minap egy párkapcsolati kérdésekkel foglalkozó facebook csoportban, ahol a nők többsége korábban arról panaszkodott, hogy a férjük, párjuk egyáltalán semmit nem segít nekik a háztartási teendőkben és a gyereknevelésben. Azt is sokan megosztották a csoporttal, hogy a férj vígan éli az életét, sörözni jár a haverokkal, és elvárja, hogy az asszony otthon tiszta, rendes lakással, alvó csecsemővel fogadja frissen, üdén, illatosan.
Ehhez képest az idézetre érkező első kommentektől kis híján hanyatt vágtam magam. Azok a nők, akik eddig panaszkodtak a párjaikra, elkezdték kifejteni, hogy nekik mennyire fontos, hogy felnézhessenek a férfire. És ebbe nem fér bele az, hogy a férj akár csak elmosogasson. Szerintük az ilyen férj papucsállatka, akire képtelenek felnézni. Sőt, ha a férj egyszer is elmosogatna, akkor bizony nekik komoly lelkifurdalásuk támadna, mert ez az asszony dolga. Írják ezt azok az asszonyok, akik tegnap még bele akartak halni a gyereknevelés-háztartás-8 órás munka háromszögébe.
Íme egy idézet: „Ha a férjem házipapucs lenne, én bizony többé nem látnám meg benne az erős, irányító férfiembert, aki mindent megold, kitalál és megvesz.” Később ugyanez a nő leírja, hogy az ő férje soha nem mosogat el, de nagylelkű gesztusként vett neki egy mosogatógépet. Nagyon kedves, és nagyon macsó megoldás. Sajnos nem tudok elalélni az ilyen „nemes” gesztusoktól, amikor a férj onnan felülről nagy kegyesen ajándékoz nekem valamit. Szeretem magamat egyenlőnek tudni egy kapcsolatban. Mert ettől még nem sérül se az én nőiességem, se a férfi férfiassága. Az irányító férfiembertől meg egyenesen kiráz a hideg.
Az én olvasatomban ez a következőképpen hangzik.
A 21. század elején Magyarországon intelligens, diplomás nők még ott tartanak, hogy nekik vidáman megfelel a patriarchális-konzervatív családmodell, amelyben az otthon végzendő teendők kizárólag az asszonyra tartoznak.
A férjnek csak annyi a dolga, hogy megkeresse a pénzt, de a családhoz, gyerekneveléshez semmivel se járuljon hozzá. Ez az igazi férfi.
Azt már hozzá se merem gondolni, hogy a patriarchális családmodell szerint ezek a férfiak általában imádnak parancsolgatni, és az engedelmes asszonykát szeretik. Vagyis azokat a nőket, akik lemennek lábtörlőbe.
Aztán ezek az engedelmes asszonykák egy titkos csoportban panaszkodnak, de kifelé eljátsszák a boldog családanyát, aki roppant büszke az ő sokat kereső, magát halálra dolgozó macsó férjére, akihez valójában már semmi köze sincs, ugyanis a munkamegosztás hiányában mindketten halál fáradtan esnek ágyba esténként.
Arról már nem is beszélek, hogy milyen érzés úgy felnőni egy ilyen családban, ahol a gyerek aput sose látja, mert az mindig csak dolgozik. Csodálkozunk, ha úgy nőnek fel kisfiúk, hogy ez lesz számukra a minta, és ezt örökítik tovább generációkon keresztül?
Nem a nőknek, asszonyoknak kellene tenni azért, hogy ezt a szörnyű, elavult körforgást megállítsuk? Nem a mi fejünkben kellene végre rendet tenni azzal, hogy kimondjuk: nem papucsállatka az a férj, aki otthon segít? Miért félünk attól, hogy a férfi férfiassága elvész azáltal, ha megfogja a porszívót vagy a mosogatórongyot?
