Minden szülő azt szeretné, ha a gyereke boldog lenne egy harmonikus párkapcsolatban, és szép, egészséges unokákkal ajándékozná meg őt. Ez a felszín, a tudatos szándék. Sajnos rengeteg szülő – tudattalanul – viszont mindent elkövet, hogy a gyereke ne hagyja el őt, és ne hozzon létre egészséges párkapcsolatot.
Van egy ismerősöm, hívjuk Ferinek, aki már jócskán elmúlt negyvenéves, túl volt számtalan párkapcsolaton, de képtelen volt bármelyik nő mellett elköteleződni. Mindenkiben talált kivetnivalót – az anyukájával egyetemben. Sorra vitte haza bemutatni a nőket. Az anya szemtől szembe kedves volt mindannyiukkal, ám a fiának már másnap megsúgta, hogy az aktuális nő miért nem lehet az ő menye, mi az, ami miatt ez a nő nem lesz képes megfelelően gondoskodni az ő fiacskájáról. A fiú (40 éves!) pedig elkezdte meglátni az éppen aktuális barátnőben a rosszat, majd pár héten belül szakított vele. Amikor ezt megtette, az anyja elkezdte szekálni, hogy miért nem képes végre elköteleződni egyetlen nő mellett sem, és ugyan mi lesz így az ő drága fiacskájával, ha ő már nem lesz. Ki fogja a gondját viselni?
Sarkított, durva történet, de burkoltabb formában sokakkal megesik. A háttérben pedig egy túlféltő, túlgondoskodó szülő áll, aki a szeretete és aggodalma folytonos és túlzó megnyilvánulásaival igyekszik örökre magához kötni a gyerekét.
A túlféltő szülő jellemzői:
- Kiskorától kezdve túlóvja a gyerekét. Ő az, aki rendszeresen együtt tanul a gyerekkel, elintéz és megszervez helyette mindent, hozza-viszi a különórákra, még akkor is, amikor a kamaszodó gyereknek ez totál ciki. Folyton eteti, kínálgatja a gyereket, felnőttként is főz-mos, takarít rá, kivasalja a ruháit. Tulajdonképpen nem bízik a gyereke képességeiben.
- Beleneveli, hogy a világ veszélyes hely, félti a gyereket minden kihívástól. Ezzel megfosztja őt attól, hogy megismerje a saját képességeit, és a saját kudarcán keresztül tanulja meg az adott feladatot.
- Anyaoroszlánként áll ki a gyereke mellett minden konfliktushelyzetben. Beszél a tanárokkal, megfenyegeti az osztálytársakat. Ezzel persze csak azt „tanítja” meg a gyereknek, hogy az emberek veszélyesek, mindenki ellenünk van, sőt mindenki hülye, aki nem úgy gondolkodik, ahogy mi.
- A kamaszkorú gyereke távolodási kísérleteire sértődéssel reagál, és mindent elkövet, hogy lelkifurdalást ébresszen a gyerekben, aki inkább felhagy a kísérletekkel. (Szegény mama, belebetegszik, ha én is elhagyom.)
- A fiatal felnőtt gyereke párkeresési kísérleteit féltékenyen figyeli, mert retteg attól, hogy a gyereke elhagyja, és szembe kell néznie a magánnyal.
- Ha a felnőtt gyereke elköltözne, maximum a szomszéd utcáig engedi, és rendszeresen átjár hozzá, vezeti a háztartását, neveli az unokákat (ha nem sikerült szétmarnia a fiatalokat). Ha a fiatal pár szeretné kijelölni a határait, arra sértődéssel reagál. (Már nem kellek nektek!) Miközben nincs saját élete, programja.
Hatása a felnőtt gyerekre
- Az ilyen szülő azt neveli a gyerekébe, hogy a világ veszélyes hely. A másik nem tagjai pedig különösen is azok. Minden ellenkező nemű emberben van valami kivetnivaló.
- Komoly szorongást okoz a gyerekének. A túlféltő mamák gyerekei már kicsiként is nehezen illeszkednek be egy közösségbe, mert első pillantásra kiderül róluk, hogy mások mint a többiek. Anyukájuk mini felnőttnek öltözteti őket, örökké vigyázniuk kell a ruhájukra, ezért aztán képtelenek önfeledten, elengedetten játszani. Nem alakul ki bennük a spontaneitás, örökké fegyelmezettek Lassanként kezdenek úgy gondolni magukra, hogy vagyok én, és vannak a többiek.
- Kisebbségi érzés alakul ki bennünk, mert soha nincs alkalmuk arra, hogy maguk nézzenek szembe a problémáikkal, és egyedül oldják meg a konfliktushelyzeteiket. Így aztán képtelenek arra, hogy elköltözzenek otthonról, maguk gondoskodjanak az élelmezésükről, a háztartásukról vagy a számlákról. Ők a mamahotel negyvenéves lakói, és csodálkoznak, hogy az aktuális partnereik nem akarnak beköltözni a mamához.
- Ha el is költöznek otthonról, naponta többször telefonálnak a mamának, vele beszélik meg minden gondjukat, bajukat. Ebbe a szoros kapcsolatba pedig képtelenek érzelmileg beengedni egy idegen és veszélyes másik nemű embert. Bár tudatosan vágynak a párkapcsolatra, tudattalanul betolakodónak érzik az érdeklődőt.
Hogyan lehet ebből kikeveredni?
- Ismerjük fel a jeleket, és tudatosítsuk, hogy van egy szorosan, túlféltő módon kötődő szülőnk, aki retteg a magánytól és annak a gondolatától, hogy elhagyjuk őt.
- Első lépésként fel kell építenünk az önbecsülésünket, mert enélkül nem érezzük majd életképesnek magunkat odakint, a „veszélyes világban”. Ehhez gyakran segítő szakember tapasztalata szükséges.
- Meg kell tanulnunk kijelölni a határainkat, és ezt kedvesen, de határozottan képviselni kell a szülővel szemben. És mindeközben le kell tudnunk mondani a szülői segítség kényelméről. Igen, le kell mondani a mindennapos telefonokról, az otthonról hozott ételről, arról, hogy a mama majd kivasalja a ruháinkat, és kitakarítja a lakásunkat. Ha mindezt továbbra is megengedjük, akkor gyerek-szerepben maradunk, és csak egy hisztis kisgyereknek látszunk, amikor a függetlenedésünkért küzdünk.
A folyamat hosszú, lassú a változás, és nem várhatjuk el, hogy a szülőanyánk mindezt zokszó nélkül viselje. Fel kell készülni a szemrehányásokra, a betegséggel való fenyegetőzésre, és mindeközben ki kell bírni a lelkiismeret-furdalásunkat is. És ha mindezt megtettük, akkor hoztunk létre tiszta terepet, ahová beköltözhet a szerelem.
Ha segítségre van szükséged, szeretettel várlak egy párkapcsolati coachingra!
